Jürgen Habermasnak; a Frankfurti Iskola második generációja legszélesebb körben elismerést szerzett tagjának több mint három évtizede írt alapműve mára a szociológiai és történettudományi képzés egyik általánosan elfogadott tankönyvévé vált. Az új kiadást ez önmagában is indokolná. A szerző ehhez azonban az 1990-ben írt eló'szavában (mely e kötetben olvasható először magyarul) indokként hozzáteszi azt az időszerűséget is „melyet a nyilvánosság szerkezetváltozásának szemünk láttára kölcsönzött a Közép- és Kelet-Európában zajló pótló (utolérő) forradalom". Habermas a modern nyilvánosság modelljét történetileg „az államhatalom parlamentarizálódásá-nak" elemzése révén, az angol és a kontinentális változatok bemutatásával rekonstruálja, míg eszmetörténetileg a liberális természetjogi törvénykoncepciók és a kanti politikai filozófia belátásainak bevonásával vázolja fel. Habermas a korabeli politikai gondolkodásban kialakult nyilvánosság-, illetve demokráciafelfogásokhoz méri ezen elveknek a politikai intézményekben ténylegesen megvalósult alakjait: úgy látja, hogy a politikailag működő nyilvánosság eszménye „ideológia volt és ugyanakkor több is volt, mint puszta ideológia". Végkövetkeztetése szerint „a jóléti állam tömegdemokráciái normatív önértelmezésüknek megfelelően csak addig tekinthetik magukat folytonosnak a liberális jogállam alapelveivel, ameddig komolyan veszik a politikailag működő nyilvánosság parancsát".