Csaknem hat évtized telt el azóta; hogy a II. világháború utolsó hónapjaiban, a Harmadik Birodalom legvégső tartalékaként, összegyűjtötték a zalai leventéket, és a hadműveleti területekre vezényelték őket. Sorsukról, történeteikről évtizedekig beszélni sem nagyon lehetett: a szovjet fogságba került leventéket háborús bűnösökként kezelték, hosszú évekre munkatáborokba kerültek, és külön harcot kellett vívniuk rehabilitációjukért, a nyugati frontra kerülteket pedig (ahogy ezt Bicsak József is megrendítően leírja) állandóan körüllengte a nyilasság, a fasisztákkal való kollaboráció gyanúja.
A hallgatást először Rózsás János törte meg, aki megrendítően hiteles írásaiban idézte fel a szovjet lágerekbe hurcolt kanizsai gyerekemberek szenvedéseit. Azután a 8o-as évektől más zalai leventék is emlékezni kezdtek; kiderült, milyen sokan voltak a Boden-tó partján. Bécs Ernő, a tragikus sorsú költő 36 év elteltével zarándokolt vissza a „megrabolt ifjúság" színterére; verseiben vissza-visszatérnek az elszenvedett borzalmak. A zalaegerszegi Árvai István is szükségesnek látta megírni emlékeit; neki, a zsidó származású fiúnak ez a deportálástól való megmenekülést is jelentette. Sokat mesélt kalandjaikról Hules Béla, a másik nagyszerű irodalmár - de ő is sírba vitte történeteit.
Bicsák József, aki a zalalövői leventékkel hagyta el az országot, naplót vezetett a velük történtekről - ez a napló megmaradt, szerencsésen átvészelte a történelem viharait, a légitámadásokat, a lövészárokharcokat, motozásokat. A sorokat olvasva képet kapunk a front mögötti, maradék Magyarország nyilas uralom alatti életéről, a leventék Németországba szállításáról, kiképzésükről, melynek értelme nem volt, s csak a velük kapcsolatba kerülő magyar katonáknak köszönhették, hogy nem SS-önkéntesként kerültek hadifogságba.