Mégis, mi a véleménye? – kérdeztem a művésznő inasát. – Maga szerint miért lettek egyszerre, mindketten öngyilkosok? – Öngyilkosok? – kapta fel a fejét, aztán félrenézett, mint akit valami rosszaságon kaptak. Hallgatott, szemét a padlóra szegezte. – István, figyelj rám! Mág Bertalan vagyok, én vezettem a nyomozást ebben a szerencsétlen ügyben. Nekem mindent elmondhat, ígérem, soha nem élek vissza vele. Egy pillanatra rámnézett, aztán újra a padlóra bámult. Percek múltak, látszott, hogy István lelkében vihar dúl, nem tudta, mondja, ne mondja, ami felzaklatta. Nagysokára halkan, alig hallhatóan azt mondta: – Én azt hiszem, hogy csak a tanár úr lett öngyilkos. – És a művésznő? – Őt… – megint elhallgatott s csak egy idő múlva szólalt meg. – Előre is bocsánatot kérek a feltételezésemért, de sajnos azt hiszem, hogy egy hirtelen rátört, elborult pillanatában, megölte a… a… tanár úr.