A gyékényszövés a tápai népnek évszázadok óta hagyományos kenyérkereső foglalkozása. Történeti források tanúsítják, hogy a falu lakosai már a XVI. század közepén nem csupán saját szükségletükre szőttek, hanem eladásra is. A XVIII. század végétől az ősi paraszti foglalkozásból fokozatosan tőkésedő manufaktúra alakult ki, amiben nagy szerepet játszott, hogy az úrbérrendezés után a falu többsége zsellérré vált.
A jobbágyidőkben minden család annyi nádat és gyékényt vágott a Tápai-réten, amennyire szüksége volt. 1846-tól azonban Szeged városa megkezdte a Tápairét kisajátítását, majd a folyószabályozással lecsapolták a határbeli nád- és gyékénytermelő réteket. Ám a vasútvonalak kiépítése éppen ezidőtájt megnövelte a gyékényáruk értékesítési lehetőségeit, keresletét, s ez a foglalkozásukhoz egyébként is ragaszkodó tápaiakat arra ösztönözte, hogy távolabbi gyékényes rétekről szerezzék be a szükséges nyersanyagokat. Így kerültek el az Aldunára, Tiszakécskére, sőt a Dráva mentére, a Balaton mellékére is gyékényt vágni. Nem sajnálták a hosszú utazás és a gyékényszedés fáradalmait, mert a kitermelt gyékény feldolgozása, a szüvés a tápai paraszti munka elmaradhatatlan része és a család megélhetésének egyik fontos, sőt nélkülözhetetlen forrása volt. Sokak számára a gyékényszövés volt a hétköznapok szakadatlan munkája - "dógozni és gyékényt szűnni" a kevésföldű és vagyontalan tápai asszonyok nyelvében szinte egyet jelentett.
Jellemző, hogy az 1879-es árvíz idején, amikor a Tisza elöntötte a falut, sokan a töltésen hozzáfogtak a szövéshez. "Élni köllött akkó is valamibül"" - mondták szülémék. A primitív népi önellátás évszázadaiban sok más vízmenti helység lakossága gyékényből, sásból készítette a maga használati eszközeit. Tápén azonban a gyékényszövés viszonylag korán, már a XVIII. század vége felé kinőtt az önellátás keretei közül. A sószállítás, majd a szegedi dohánykereskedelem XVIII. század végi konjunktúrája jelentős szükségleteket támasztott az olcsón beszerezhető pakológyékények iránt. Másfelől Tápén az 1776. évi úrbérrendezés után az átlagosnál is nagyobb a zsellérkedési folyamat, kevés a művelhető föld, s a növekvő számú házas és házatlan zsellér a gyékényszövésben találja meg a maga kenyérkereső foglalkozását. E két körülmény: a nyomasztó zsellérkedés és a kedvező földrajzi fekvésből adódó jó értékesítési lehetőségek együttes hatásának tulajdonítjuk, hogy a gyékényszövés Tápé lakóinak virágzó háziiparává vált. Ehhez járult még a tápaiak hagyományőrző szívóssága. Napjainkban - 1951 óta - már a Háziipari Szövetkezet biztosítja a hagyomány továbbélését, a jövedelmező gyékénymunka feltételeit.