1982 tavaszán meghalt Szobotka Tibor; aki nemcsak írótársa volt Szabó Magdának, hanem több mint harminc éven át a férje is. Kettejük élete az egymásra találás első pillanatától kezdve oly elválaszthatatlanul forrott eggyé, hogy a végzet mindkettőjükre sújtott. De Szabó Magda tudta, hogy ő nem köthet alkut a halállal, mert neki olyan feladata van, amit senki más nem végezhet el helyette. S az első pillanatok bénító fájdalma után, amikor heves sistergéssel leégtek az élethez kapcsoló vezetékek, Szabó Magda hozzálátott, hogy megírja élete legnehezebb könyvét. Kinyitotta a lezárt fiókokat, kiürítette a kéziratokkal tömött szekrények mélyét, és megtette azt, amit tennie kellett: életre keltette az igazi Szobotka Tibort. Ez a könyv regény, de nem regényes életrajz, sok tekintetben rendhagyó mű. Természetes módon mosódik egybe benne Szobotka Tibor szövege (memoárrészletek, naplófeljegyzések, gyermekkori írói kísérletek) a Szabó Magdáéval, kiegészítik egymást, szinte felelgetnek egymásnak. Egybeforrnak, hiszen a két élet is egy volt, elválaszthatatlan egész. S ezért szerelmi történet is ez a könyv, persze az is a maga rendhagyó módján. Ez a szerelem maga volt a teljesség, csata, amelyben a szerelmesek megnyerték egymást, és elvesztették önmagukat.
Szobotka Tibornak már nem volt rá ideje, hogy megírja a memoárjait, alighogy hozzáfogott, a halál közbeszólt. A megkezdett munkát Szabó Magda folytatta, példátlan önfegyelemmel és lelkierővel rekonstruálta annak az írónak szenvedésekkel, kudarcokkal teli életét, akinek tehetségében, elhivatottságában jobban hitt, mint a magáéban.