A mai Szabolcs-Szatmár megye területén fekvő Felső-Tiszavidék földrajzi és néprajzi szempontból nagyjából egységesnek tekinthető. Településeik mai szerkezete a XIII.-XIV. században lényegében már kialakult. A török sohasem szállta meg; s hol az erdélyi fejedelemséghez, hol a magyar királysághoz tartozott. Ez a vidék mindig szegény volt, az áradások gyakran tönkretették az egész termést, amikor is csak az erdők nyújtottak megélhetést az ott lakóknak: fát döntöttek, bárdoltak, hasítottak, fúrtak, faragtak. A legügyesebbekből lettek a malomépítő molnárok, ácsok, asztalos-festő mesterek. A fával kapcsolatos mesterségek már a középkorban is igen fejlettek voltak e vidéken, s a XVII-XVIII. század fordulóján az ács és asztalos mesterség újra felvirágzott. Fából épültek a lakó- és gazdasági épületek, vízi-, hajó- és kallómalmok, csárdák, fürdőházak, sőt a templomok is. Jellegzetes képet adnak e vidéknek a templomok mellé épült fa harangtornyok, amelyek a magasrendű ácsművesség legszebb bizonyítékai. A templombelsők faberendezései e vidék festő-asztalosainak művészetére vetnek fényt.
E könyv célja, hogy bemutassa e vidék gazdag, de egyre pusztuló építészetén kiváló értékeit. Ezenkívül megismertet az itt általános településszerkezettel, a lakóház fejlődésével és elrendezésével, a gazdasági épületek jellemzőivel, a malmokkal és egyéb épületekkel és végül ismerteti a Sóstó-i Szabadtéri Falumúzeum tervét.
A magyar műemlékvédelem mindent elkövet, hogy a Felső-Tiszavidék faépítészetének néhány kiváló értékét megmentse a jövő számára, ez azonban csak elenyésző része e vidék építészetének. A könyv legnagyobb jelentősége abban rejlik, hogy e pusztuló kultúra feldolgozásával a feledés ellen szellemi védelmet nyújt.