Hát akkor mi?
Valamikor; a '60-as évek közepe táján irodalmi művek létrehozására buzdította egyenruhásait a Határőrség. A beérkezett pályaműveket aztán háromtagú zsűri bírálta el: Berkesi András, az akkori idők legnépszerűbb regényírója (korábban kat. pol. őrnagy), Kiss Zoltán katonaköltő és szerénységem. Tetőtől talpig civil lévén, fogalmam sem volt arról, hogy a polgári lakosság köréből miért engem szemelt ki írásművek elbírálására egy fegyveres testület. Talán azért, mert akkortájt (no, nem sokáig) én voltam az "ügyeletes zseni" a mindig is szeszélyesen ítélkező irodalmi életben.
Az első díjat egy Szántó Gábor nevű kiskatona kapta, póztalan, forrásvíz-tisztatságú verseiért. Én adtam át neki az oklevelet meg a pénzjutalmat, egy férfias kézfogás kíséretében. És már akkor éreztem, hogy az a kézfogás tartós barátság kezdetét jelenti, hiszen érzésvilága, kifejezésmódja, világlátása és emberi tartása nagyon is rímelni látszott az enyémmel. Olyannyira, hogy jó két évtizeddel később az ő verssoraiból bontottam ki "Széljegyzetek Sz. G. őrvezető naplójához" című prosimetrumomat.
Valóban barátok lettünk, no meg kollégák is a Magyar Ifjúság szerkesztőségében. Ő jobb újságíró volt, mint én, aki lírikus maradtam újságíróként is. Ő viszont szép lassan megszűnt lírikusnak lenni. Riportokban, publicisztikákban szállt síkra szenvedélyesen a kisemberek igazáért - s ma már a szakma legjobbjai között tartják őt számon. méltán.
És mit ad Isten? Az utóbbi években újra feltámadt benne a költő.
A költő?
Ő maga írja e könyv előszavának végén: "nem költő vagyok."
Hát akkor mi?
Megmondom én, mert kicsit saját magamat is megfogalmazom ezzel: olyan írástudó, aki a költészet eszközeivel, fogásaival is tud írni publicisztikákat. Ijfúkori zsengéi talán jobban megfeleltek a költészet egyik alapvető kritériumának: nem csupán elmondani, de friss képekkel láttatni is tudta az indulatait és a gondolatait. Nos, utóbbi "őszikéi" eszköztelenebbek, tudósítás-szerűbbek. Ismétlem: költői eszközökkel megírt publicisztikák, riportok. Egyébként mindegy, minek nevezzük őket. Fontos, hogy ezek is ébren tartják igazságérzetünket és karbantartják érzésvilágunkat, akár a "vegytiszta" költemények.
És ez a lényeg, nem a műfaji besorolás.