Fényképeket készítünk, hogy rámutassunk személyekre, dolgokra, helyzetekre, történésekre s azok jelenidejűségére. Az elkészített és bemutatott képek hathatósan egészítik ki szavainkat, a lefényképezettekkel kapcsolatos közléseinket. E szimultán közlés nemcsak a szemügyre vetteket és az ott történteket, de ottlétünket és a dolgokkal való valamilyen személyes kapcsolatunkat is bizonyítja. A fotóval támogatott élményközlés – feltehetően – kizár minden félreértést. Ára ennek az, hogy a fénykép a többől kiemelt kevesebbel, az időfolyam erőszakosan megállított pillanatával a valóság kiterjedését – épp a félreértés elkerülése végett – leszűkíti. Az e kötetben felsorakozó képeim más módon jöttek létre: vizek melletti gondtalan őgyelgéseim tanúi. Képi feljegyzések, melyeknek a szokott értelemben vett cselekménye vagy szavakkal is körülírható témája nincsen. Ami a fegyelmezett elrendezettségen, a „kompozíción” túl szembeötlik, az megnyíló ajtó, melyen betekintve az én természettel való legbensőbb együttlétezésem szemlélhető. A képek sajátos „mikrokozmosza” mértani értelemben nem meghatározható. Bár terük formai alapja a négyszöggel való körülhatárolás, az azokban foglalt képi jelenségek léte mégsem ér véget a határoló oldalaknál. Így folynak ki az időből is a képeken szemlélt bármikor-megtörténhetők. A képek kozmosza a „művészi tér”, ennek dimenziói pedig szakadatlanul változnak, pulzálnak. A fényképeken időjárás, napszak és évszak ugyan nyomon követhető, de az ezekre utaló jelen nem érintik közölnivalóm lényegét. Föltehető a kérdés: az erőszakkal kiszabdalt tablókon érzékeltethetem-e dermedtséggel az idő múlását, a nem hangokból született csöndet, világosság kiontásával a fényt? A kérdésre képeimnek kell válaszolniok, és olyan nyelven, amelyen rajtam kívül még igen sokan beszélnek. Célomat akkor érem el, ha a sok helyütt paradox jelentésű képelemek a látványosság ürügyén nem akadályozzák álmodozó kóborlásaim tanúsítását, a képeken keresztüli őszinte vallomástételemet.
(Tokaji András)