Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914-1943)

Szerb Antal gyerek- és ifjúkorában szenvedélyes naplóíró volt, később csalódott a műfajban. (Egy alkalommal bevallotta, hogy arra számított, érett korában hallatlanul izgalmasnak fogja találni régi naplójegyzeteit, ám rájött: egy közepes regény is jobban érdekli, mit saját naplójának olvasása.) Ehhez képest a most megjelent, gyakorlatilag az összes fellelhető naplójegyzetet tartalmazó kötet túlnyomó része a kistizenéves és a húszas évei elején járó író és irodalomtörténész jegyzeteit tartalmazza, a kései Szerb Antal már csak pár oldalnyi naplót hagyott hátra, ez sem napló igazán, inkább idézetek, aforizmák, találó megállapítások gyűjteménye. A cserkésztáborról tudósító, önneveléssel elfoglalt, magyar és világirodalmi kultúráját megalapozó, a Sík Sándorral (tanárával és cserkészparancsnokával) éjszakába nyúlóan beszélgető kisdiák naplófeljegyzései egy bűbájos Szerb Antal-regényt ígérnek, pótolnak. Már irodalomtörténeti dokumentumnak bizonyulnak a húszas évek elejének naplóoldalai, a barátokra (Hevesi András, Halász Gábor stb.) lelt, saját későbbi munkáinak ötleteit magában hordozó, a korszak irodalmi életéről is valló Szerb Antal feljegyzései. És életrajzi vonatkozásban is igen érdekesek ezek a feljegyzések: szerelmekről, a nosztalgiákról, tervekről, az Utas és holdvilág című regény önéletrajzi hátteréről szólnak, korántsem csupán a Szerb Antal-kutatásnak nyújtva megbecsülhetetlen anyagot. A Naplójegyzetek érdekes, vonzó, felfedezésekre is módot nyújtó olvasmány, ám e/sősorban azoknak ajánlható, akik a Szerb Antal-i életműben otthon vannak.