Pályám kezdetén; mint a Lengyel Balázs immár legendás Újhold-ja köré csoportosuló fiatalok egyike, kötőként indultam, második verseskötetemre 1949-ben kaptam az osztályidegen voltomra való hivatkozással még aznap vissza is vett Baumgarten-díjat. A zsdanovi gesztus hazai irodalompolitikánkban való érvényesítése startpisztoly dörrenése volt, az Újhold nemzedék, amely megalkuvás nélkül szembeszállt a követelményekkel, kivonult az arénából, s kollektív döntése: nem publikálunk többé, évekre megbénította a reális magyar irodalmi életet. A bekövetkezett helyzetre ki-ki írói alkata szerint reagált, volt, akit a helyzet brutalitása némaságba merevített, nálam a felháborodás kifejezési formaváltozást eredményezett, saját személyemről elfordult a tekintetem, elkezdtem figyelni, majd ábrázolni a meggyalázott országot, abbahagytam a versírást és egy megrendítő családi haláleset után átélt temetés keserves élménye meg is hozta első regényem, a Freskó témáját. A mű 1953-ban íródott, s ha nem megfelelő kezekbe kerül, bármit eredményezhetett volna, akár a Gulágot is. Tudtam, mit ábrázolok, nem is mertem otthon tartani a hamar bujdosóba adott kéziratot, rejtegette azt Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes, volt Ottlikék, volt Kálnoky László őrizetében, egy példány Debrecenben, anyámék szenespincéjében a szén alatt. 1956 aztán meghozta a megoldást: az elnémult írókat a kiadók keresték fel, kéziratot kérve, így került nyilvánosság elé a Freskó is 1958-ban, első kritikáját, ismét csak fejét kockáztatva, Lengyel Balázs írta meg. A Freskó-t a megalázott kitaszítottak jóvátételt ígérő Istene kísérte: itthoni, meglepően kedvező fogadtatása eljutott az akkor még nyugatnémet Insel kiadóig, és a könyv kikerült a nemzetközi könyvpiacra. Váratlan sikert aratott idegenben is, itthon meg a kínosan megdöbbent marxista kritikusok eddigi támadásaikat udvarias elismeréssé mitigálták. Az Újhold egykori fiataljai közül elsőnek én kaptam Kossuth-díjat, ez annyit jelentett, nincs mit kezdeni velem, ha eddig nem változtam, már aligha fogok akkor, mikor már a nemzetközi sajtó is véd. A Freskó egyetlen nap története: Annuska, aki kezéből a festőművész ecsetjét kitépte a hatalom, aki dísztárgyak készítésével keresi a szülői házból való szökése után a kenyerét Pesten, anyja temetésére hosszú távollét után először látogat szülővárosába, s mikor ismét szembesül élete hajdani irányítóival és tanúival, zavart megrendüléssel éli át, senkinek nincs már hatalma felette, nem rettegni: szánni valók a családtagok, Tarba lakói, mindenki, aki egykor bántotta vagy akitől iszonyodott. Annuska úgy tér vissza a fővárosba, hogy nem visz magával mást, csak a szánakozást, a hajdani félelemmel együtt egész Tarba emlékként marad vissza a Pest felé futó gyorsvonaton.
A regény szerkezete akkor még feltűnéskeltően új volt. Nem a móriczi hagyományt követtem, hanem belső monológokkal dolgoztam. Annuska figuráját mindig más családtag, barát vagy ellenség szemszögéből ábrázoltam. Most, hogy újra elolvastam a könyvet, elfogott a borzongás: mi lett volna, ha ez az ábrázolás, amelyről azt hittem, sose lát nyomdagépet, akkor vetíti ki a letagadhatatlan igazságot, mikor boldog felszabadulttá hazudtak egy boldogtalan és megszállás alatt élő országot? Úgy meglepett, hogy nem kerültem börtönbe. A Freskó számomra örökre az újrakezdett írói élet szimbóluma marad, eltaposott fiatalságunk húsvéti csodája, a feltámadás. Egyszer, az üldözöttség legmélyebb bugyrában majdnem számonkérő indulattal faggattam Istent, ha arra teremtett, amit élnem kell, ugyan miért tette. Ma már tudom, Isten a Freskó-val válaszolt.