A dél-békési kistérség a megye déli országhatárától északra ék alakban felnyúló 1050 km2-es területén 21 település 57 000 embernek ad otthont. A természetföldrajzi táj; mely ölében rejti az emberi hajlékokat, a békés-csanádi löszhát, már nem az a kifejezett asztalsimaságú Alföld. Az enyhén hullámos felszínbe bevágódott, elhagyott folyóvölgyek, fattyúágak sejtetik, hogy a dél-kelet felé emelkedő síkság hamarosan hegyvidékre vált. És valóban. A tiszta időben Kevermes felől Dombegyházán át Battonya felé autózó utas először azt hiszi, az érzékei játszanak vele, amikor megpillantja a Zaránd-hegység kéklő vonulatát. Az eltérő arculatú tájak találkozásában mindig kedvező életfeltételeket lelt az ember, ezt a vidéket ráadásul könnyen művelhető, tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodású talajjal, átlagot meghaladó mennyiségű napsütéssel, a földben rejlő tiszta ivóvízzel, építőanyagokkal, földgázzal, kőolajjal is elhalmozta a természet. A jó adottsághoz párosult az ide települő magyarokból, szlovákokból, németekből, szerbekből, románokból összegyúrt csanádi ember szívóssága és legendás szorgalma. Ezek után joggal várná az olvasó a megállapítást, miszerint Dél-Békés a magyar Alföld tejjel-mézzel folyó Kánaánja, de sajnos csalódnia kell. A viharos történelmi fejlődés, a perifériás helyzet, s az örökölt, részben ma is ható kizsákmányoltság eredményeként az ország fejletlenebb kisrégiói közé tartozik. Hosszú időn át Arad vonzásában fejlődött, attól elszakítva három kisváros megosztva gyakorolja a központ funkciót, de együtt sem tudják maradéktalanul biztosítani a középfokú ellátást.