Stanley Booth: Rolling Stones

Valamikor nagyon régen egy Gerald Rudolph Ford nevezetű férfiú az akkor még ránctalan arcú Mick Jaggert állítólag autóversenyzőnek vélte. Efféle tévedéseket ma már talán nem követne el senki; ellenben szép számmal akadnak kritikusok (vajon emlékszik majd rájuk valaki három-négy évtized múlva?), akik a Rolling Stones tagjait előszeretettel nevezik saját múltjukból élő rock-dinoszauruszoknak, legutóbb megjelent albumaikról hiányolják a „slágereket”, és egy-egy turné kapcsán azt tartják a legfontosabb információnak, hogy mennyit kerestek a zenekar tagjai. Akik ebből a kötetből majd azt gondolják fontosnak megjegyezni, hogy Janis Joplin kicsinyellte Jagger péniszét, hogy Charlie Watts nem tisztálkodott rendesen, hogy Bill Wyman ezrével fogyasztotta a groupie-kat, hogy Brian Jones eltörte a kezét Anita Pallenberg fején, és hogy Keith Richardsnak kék volt az ínye a kábítószerektől.
A történelem azonban mindig igazságot tesz. Az establishment a saját jól felfogott érdekében immár (hosszú ideje) dörgölőzni igyekszik az egykor kiátkozott Stone-okhoz. Miniszterelnökök, államfők tülekednek a protokolláris néhány percért, amit Jagger és Richards kegyeskednek rájuk szánni a VIP-sátrakban vagy a legelőkelőbb szállodák elnöki lakosztályaiban.
Stanley Booth „test- és tűzközelben” fogant könyve bevallottan szubjektív és mégis, vagy talán éppen ezért hiánypótló munka. Ott a helye mindazok könyvespolcán, akiknek a Rolling Stones és a „hatvanas évek” többet jelentenek egy zenekarnál és egy évtizednél.