Scott Adams: Ha már a testbeszéd sem működik

A testem számos nyelven beszél; mindazon túl, ami a számon kijön. Az ébredés utáni órákban a térdem például egy távoli törzs különleges kattintás nyelvén szól hozzám. A hangja némiképp szarkasztikus, feltételezem, hogy gúnyolódik. Tervezem, hogy egyszer felveszem és lefordíttatom, amennyiben sikerül tolmácsot találnom e messzi nép nyelvéhez. Az arcom is képes üzenetek közlésére, méghozzá az agyamtól függetlenül. Néha, mikor valami örömteli dolog jut az eszembe, mondjuk hogy „szeretem a csokis kekszet", az arcomon az áll: „Elástam egy házaló ügynököt a pincében/' Az pedig csak tovább ront a helyzeten, ha közben mélyen elgondolkodom. Van úgy, hogy éppen egy vidám Dilbert sztorin agyalok egy bevásárlóközpontban, mikor hirtelen arra eszmélek, hogy a gyerekek visítva mutogatnak rám, a helybéliek pedig zseblámpával világítanak a szemembe. Nehéz lenne szavakba önteni, mit is fejezhet ki ilyenkor az ábrázatom. Gondolom, szükségtelen említenem, hogy tökéletesen „megközelíthetetlen" vagyok. Tíz éve járok ugyanabba az edzőterembe, de még senki sem vetemedett rá, hogy szóba álljon velem. Persze ebben sokat segít az is, hogy ha egy szivacslabdánál nehezebb tárgyat kell felemelnem, rögtön olyan képet vágok, mintha feszítővassal vágtak volna mellbe.