Sass Ervin: Naponta felkelek (Dedikált)

"Ikaruszt játszom, azt hiszem
amíg dörömböl a szívem"
írja egyik ars poeticájában Sass Ervin. Ikaruszt? Az ő röppenése földközelibb, s nem okvetlenül a nap arcához akar bújni melegedni, hanem megelégszik a hulló fények simogató sugarával. Naponta felkel, ugyanúgy, mint mi valamennyien, éli a mi életünket, nem akar világot váltani, csupán tiszta, és ember eszményei szerint élni. Elégikus hangvételének oka a megélt élet: a szétesőben lévő, olykor a fényben megvillanó emlékek, az emberi kapcsolatok szövődő, s bomló törvényei, a kudarcok szívszorító szomorúságai.
Sass Ervin második verseskötete korábbi lírai magatartásának folytatása. Azért írt, mert együttérzést remél, mert kapaszkodni szeretne a föld és az ember apró örömeibe. Naponta felkel, nemcsak a munka szigorú követelményei miatt, hanem mert reményei is naponta ébrednek: hátha most megtalálja a szépség és igazság harmóniáját közvetlen környezetében. Ezért tud örülni minden kicsi jelnek, ezért fáj neki minden erőszakosság, durvaság, minden értéktiprás.
Formailag is tiszta és világos a költő világa. Igénye nem a világmegváltás, ha az is, nem lobogó zászlók és villogó kardok képzetét kelti benne a változtató szándék.
Egy sarok, könyvek, képek, egy asszonyi kar, mindenekelőtt a világ és élet pontos, stabil rendje érdekli, s ez határozza meg formavilágát is. Zártversek ezek, még a szabadversek hömpölygése is ezt a rendteremtés sugallja.
Szándékai emberiek, s emberi a fájdalma is, mert a szépség és tisztaság rendje csak a költő álmaiban lakozik.