1912 óta nem jelent meg önálló kötet hazánkban a lelkiismeretről. Mint fogalomra gyakran hivatkozunk rá; hiányát keserűen panaszoljuk, de hogy a lelkiismeret törvénye a legegyetemesebb, amelynek követésétől, megtartásától függ az emberségünk, boldogságunk, ezt mintha nem vennénk komolyan. Meggyőződése, hite, vallása nem mindenkinek van, nem is lehet, lelkiismerete azonban igen. Ha magunknak jót kívánunk, és általában teljes mértékben, akkor vajon mi akadályoz meg minduntalan abban, hogy a másik embernek is megadjuk ugyanazt a figyelmet és jót? Mi az, ami mozdíthatatlan bizonyosság a lelkiismeretről, s mi az, ami segíti is ennek megvalósulását a hétköznapi életben? Hogyan viszonyul egymáshoz lelkiismeret, értelem, akarat? Mit tegyünk a lelkiismeret-furdalással? Adottság vagy alakítható képesség is a lelkiismeret? Ennek az emberben lévő igazságosságmércének van-e további mércéje? Miért késlekedett oly sokáig a történelemben a lelkiismereti szabadság elismerése és mindenki számára való biztosítása?
Mint a turista, aki nekivág egy magas hegynek, s közben meg-megállva gyönyörködik az eléje táruló panorámában, indul el a lelkiismeretről szóló levelezés egy tanár és tanítványa között. Közösen teszik meg az utat a csúcs felé, sőt fölérve egyszer-egyszer lefelé is ballagnak, hogy bizonyos dolgoknak még jobban a végére járjanak, majd ismét fölfelé irányítják lépteiket. Az itt sorakozó negyven levél - egyben negyven fejezete is egy megírható értekezésnek - talán meggyőzi az olvasót, hogy nincs az emberi életnek egyetlen területe sem, amely kivonhatná magát a lelkiismeret hatálya alól, így igazolva a régi bölcs mondást: „Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság.”