Rákosi Viktor: A maharadzsa gyémántjai

ÉJJEL. A krisztinavárosi színkör felől egy gummikerekű fiakker gördült ki nesztelenül a Döbrentei-térre, benne két férfival. Itt megállították a kocsit s kiszálltak belőle. Az idősebbik, szép, magas, fekete ember így szólt társához:
- Innen már gyalog is mehetünk a kioszkba. Ez az éjjeli séta nekem a legnagyobb élvezeteim közé tartozik.
És egy kört írt le karjával, mintha társát az éjszakai látvány szépségeire akarná figyelmeztetni.
Csuda szép nyári éj borult a fővárosra. A nagy város aludt, de álmában mintha beszélt volna. Néha a messzeségből egy-egy nyers, értelmetlen kiáltás tört elő s utána halk zúgás következett, mintha láthatatlan szellemek szelíden rendreutasítanák a zavargót. Lent a partok között a nagy folyam csöndesen morajlott, csak olykor loccsant meg egy-egy játékos kedvű hullám a kőlépcsőn. A fák halkan zizegtek. Valamelyiknek sűrű lombjai közt élesen felkacagott egy madár, bizonyosan idetévedt vidéki vendég, akivel pesti kollégái csintalankodtak. Mindezek a töredezett, összefüggéstelen, rejtelmes hangok nem zavarták, sőt inkább fokozták az éjszaka csöndjét...