Az újságíró az bizony olyan; mint egy könynyelmű, délceg, gondtalan Don Juán: szeretkezve csatangol rendetlen múzsájával keresztül-kasul az élet berkein és szórván szerelmét, egyre hagyogatja el e szerelem gyümölcseit... Azután egy napon jön az Élet kiadótársaság (mint a számonkérő Végzet) és összeszedi az elhagyott porontyokat, kimosdatja, ki is fésüli, sorakoztatja glédába és helyet kér nekik, sajnos ott, ahol aki helyet kér, mérlegre is tétetik és megméretik . . .
Állják-e ezek a legények a megméretést, nem tudom. (A kiadók lelke rajta.) Látom, hogy sorakoztatásukban se rend, se rendszer, se kronológia, se semmi. Legföljebb egy kis tárgyi rokonság azok közt, akik mint egy csoportba verődve, csoportban követik az előző csoportot. De mind lármás, jókedvű, őszinte, Istenben bízó kamasz. Mondjam-e, hogy szeretetreméltó? Nekem az. Mert nem hazug egy se, nem bántja a másét egy se, szereti a világot és ami csak van benne, mind és mind szeretné, ha más is szeretné.