Az ötvenes évek Amerikájában járunk. A táncklubokban rock and roll láz tombol, a tévé Hitchcock-filmeket vetít, a színpadokon Tennessee Williams és Arthur Miller drámáit játsszák. Rocky Marciano, a nehézssúlyú bokszvilágbajnok és Joe DiMaggio, a rendíthetetlen baseballharcos az ország kedvencei. Végérvényesen elmúlt az örök béke illúziójának kora, lejárt a háborús mítoszok ideje. Nincsenek legendák, andalító mítoszok, hiteltelenné váltak a mázos, tejszínhabos karriertörténetek. New York jazzklubjaiban is új nemzedék jelentkezik: a swinggel szemben valami merőben újat hozó, az idő hagyományos fogalmát áttörő, átdimenzionáló nemzedék, Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Charlie Mingus, Bud Powell, majd az őket követő, útjaikat tovább járó szilaj ifjak, Art Blakey, Max Roach, Bill Evans, Sonny Rollins, Gerry Mulligan, John Coltrane, és a nemzedék vezéregyénisége, Miles Davis. Miles akkoriban még kétségtelenül példaképei, Parker és Gillespie hatása alatt áll. Később finomodott a hangja, harmóniája dúsabb, invenciója zeneibb lett, de igazi közölnivalóját soha olyan vakmerően, őszintén átütőn nem képviselte, mint a legendás ötvenes években. Miles, aki számtalan életrajzi kötetnek volt már alanya, most saját szavaival mesél rendkívüli életéről. Semmit sem titkol el. Ebben a kötetben beszél először öt évig tartó hallgatásáról. Őszintén és nyíltan vall kábítószer-függőségéről és arról, hogyan volt képes leszokni. Megbélyegzi a rasszizmust, amellyel minduntalan szembetalálta magát. Mesél a nőkről, barátságokról, de mindenekelőtt a zenéről és a zenészekről. Quincy Troupe-ot, földijét fogadta bizalmába, aki híven rögzítette a Miles-monológot. Később sok esetben kiegészítette, korrigálta, ám az alaphangon semmit sem változtatott. A közönség mindig is szélsőségesen reagált Milesra, a muzsikusra és Milesra, az emberre. Trágárságát, szókimondását állandóan bírálták, de Miles így beszélt, és nem hagyta, hogy papíron szalonképessé tegyék stílusát néhány kényesebb ízlésű olvasó kedvéért. Miles életműve megrendítően magányos nekilódulás, frenetikus tűzijáték, hatalmas, elementáris zene. Egy új korszak beköszöntének harsonája. Tüzes futamainak mélyén hit lappang, szólóiban a társkeresés küzdelme, a tuttikban a személyes virtus. Minden hangja eredendően idealista, lélekteli, emberi. Minden taktusban ott a remény, hogy lehet esetleg másként is. Szebben, tisztességesebben, őszintén. Hogy mégsem egészen ekként alakultak a világ dolgai, az ne rójuk fel neki...