Részlet a kötetből:
A különb ember.
Az ipartestület épületében a szokottnál nagyobb élénkség uralkodott. Nem minden napi eseményre készültek. Érettségizett fiatalember jelentkezett, hogy letegye a villanyszerelői vizsgát. Ilyesmi még nem fordult elő, amióta az ősi Viszoka Viszoka! Több évszázadja áll a város a Kárpátok alján, ezalatt sokezer jeles iparos nyerte el benne szabadságlevelét, de mindig csak olyanok, akik serdülő ifjúságuktól kezdve iparra készültek. Ha valakit szülei latin iskolára szántak, és a fiú a gimnázium vizsgáin átjutott, úr lett belőle. Irodatiszt a községházán, vagy megyénél. Ha pedig tovább tanult és egyetemet is járt: ügyvéd, doktor, esetleg mérnök. De, hogy latin tudású ember, toll helyett szerszámból akarjon megélni, azt még egyszer sem jegyezték fel Viszoka évkönyveiben.
Amikor híre ment, hogy Létrás Mihály, a helybeli Létrás-féle villanyszerelési üzlet tulajdonosának fia, aki e nyár elején érettségizett, a segédi vizsgára jelentkezett, mindjárt megindult róla a szóbeszéd az iparosok között
- El akarja venni a szegény ember kenyerét - vélték egyesek.
- Úgyvan! Aki tanult, az éljen meg tudományából és ne üsse orrát a mi mesterségünkbe! - hagyták rá mások.
- Bizonyára megbukott az érettségin? - mondta Varga Pál, a testület jegyzője.
- Dehogy bukott! - felelte Kis Géza bádogosmester, aki Létrásék szomszédságában lakott, és most a vizsgát jött meghallgatni
- Akkor hát mire kell neki a munkakönyv? Csak nem akar igazán villanyszerelésből élni?
- Ezt nem akar. Az öreg Létrás azt mondta, hogy fiának csak a szabadságlevél kell. A pesti iskolában fogja annak hasznát látni.