Nyirő József: Székelyek

Részlet:

Három napja nem hallottam emberi szót. Félig már megbolondított a havas. Szinte egy hete; hogy nem akart megvirradni. Hideg köd porzott, áztatott mindent. A vigasztalan, mocskos, őszvégi avar betegen rothadozott. Az ember szája kihült, benedvesedett, ha nyitva feledte. A szálegyenes bükkökből néma erő, vad kérlelhetetlenség áradt. Nehéz szagok űlték meg az erdő mélyét és fázott a moha a bokrok alatt. Csak a vadak elhullatott piszka ragyogott zsírosan, mint a cseppentett szurok. Izgatott, sötét és álmos voltam. Setét gondolatok tekergőztek agyamban és ok nélkül káromkodni kellett.
Az aljban favágók táboroztak. Száraz gallyakat tördelve ereszkedtem le hozzájuk.
- Jó napot!
Nem fogadták, csak zordúl néztek. Dühösen repedt, fekete markukba köptek és tovább vágták a fát.
- Bánja az Isten! - gondoltam és odacammogtam a tűzhöz, mely az egymásnak támasztott szálfákból hevenyészett kalyiba előtt kínlódott.
A favágók elkísértek a szemükkel.
- Hé! Mit keres maga itt? - károgott rám rekedten egyikük, de számba se vettem.
Kibontottam a hátizsákot, hogy faljak valamit. A favágó dühösen magasra emelte fejszéjét és lesújtott a fára. Arca eltorzult, az ütés csattant és kemény, bántó visszhangot vert a rengetegben. Megrándultam, mintha a homlokomba sujtott volna.