˝Esztétikát nem annak írnak, aki alkotja a szépet, és nem is annak, aki szemléli, hanem kizárólag a gondolkodó számára, aki az előbbi kettő tevékenységében és magatartásában rejtélyes problémát lát. Aki elmerül a szép élvezetében, azt csak zavarja a gondolat, a művészet pedig kizökkenti és bosszantja.˝ Hartmann ezekkel a szinte riasztóan szigorú szavakkal kezdi vizsgálódásait. Az esztétika nem ígér élményt és inspirációt, az elméleti reflexió megtöri a közvetlen átélés varázsát. „A filozófus munkája ott kezdődik, ahol a műélvező és a művész a mélység és a tudattalan hatalmainak engedi át saját tevékenysége csodáját. A filozófus kutatni kezdi a rejtélyt, elemez. Az elemzés folyamatában azonban megszünteti a tárggyal való belső azonosulás és látomás beállítottságát.” De nem bánjuk meg, ha követjük a filozófust a maga elemző munkájában. Csak így szabadulhatunk meg azoktól az előítéletektől, amelyek a műalkotások élményszerű befogadását is akadályozzák. Mert a közvetlen átéléshez is kapcsolódnak azért gondolatok, csakhogy ezek többnyire megrekednek a felületes, hamis általánosításoknál. Hartmann rendszeres esztétikája lehetővé teszi számunkra, hogy gondolatilag megértsük a műalkotások felszíni és mélyebb rétegei közti összefüggéseket, s megszabadít azoktól a téves elképzelésektől, amelyek az irodalom mintájára értelmeznek minden művészeti ágat.