Mózsi Ferenc: Vakító napsütésben (Dedikált)

Folyóiratokban, antológiákban évek óta olvashatjuk Mózsi Ferenc elbeszéléseit – önálló kötettel most jelentkezik először. Ez a szokatlanul hosszú „kivárás” különleges műgondot, írói felelősségtudatot sejtet. Könyve igazolja ezt a feltételezésünket.

Fiatalokról, saját korosztálya tagjairól ír, akik nehezen tudják megtalálni önmagukat és helyüket az életben. Látszólag kiegyensúlyozottak, magabiztosak, valójában – legbelül – tétovák, tehetetlenek. Mint egyik novellájában a „szegény” Lehel, azt várják, hogy történjék velük valami, ahelyett hogy ők maguk tennének valamit. Pedig csak az értelmes cselekvés méltó az emberhez. Wyman című elbeszélésének Robinsonja kényelemszeretetből, akaratgyengeségből lemond nagy céljáról, s ezzel önmaga megvalósításáról, de a novella másik szereplőjét – a Fiatalembert – már semmilyen veszély és csábítás nem tudja eltántorítani: vállalva a nélkülözést és fáradalmakat, elszántan nekivág a tengernek.

Mózsi novelláinak cselekménye eleven, fordulatos, figuráinak érdekes egyénisége is emlékezetünkbe ivódik. De talán ennél is inkább írásainak különös hangulata, szuggesztív atmoszférája, mellyel a külső történésen, kimondott szavakon túli jelentést is érzékeltetni tudja, az egyedi történet mögött az általánosat, az „adotton” túl a megvalósításra váró „lehetőt” – a sóvárgott összhangot végül mégis megteremtve.