Az 50-es évek Amerikájában járunk. A táncklubokban rock and roll láz tombol; a tévé Hitchcock-filmeket vetit, a szinpadokon Tennessee Williams és Arthur Miller drámáit játsszák. Rocky Marciano, a nehézsúlyú bokszvilágbajnok és Joe DiMaggio, a rendithetetlen baseballharcos az ország kedvencei. Végérvényesen elmúlt az örök béke illúziójának kora, lejárt a háborús mitoszok ideje. Nincsenek legendák, andalitó mitoszok, hiteltelenné váltak a mázos, tejszinhabos karriertörténetek.
New York jazzklubjaiban is új nemzedék jelentkezik: a swinggel szemben valami merőben újat hozó, az idő hagyományos fogalmát áttörő, átdimenzionáló nemzedék, Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Charlie Mingus, Bud Powell, majd az őket követő, útjaikat továbbjáró szilaj ifjak, Art Blakey, Max Roach, Bill Evans, Sonny Rollins, Gerry Mulligan, John Coltrane, és a nemzedék vezéregyénisége Miles davis. Miles akkoriban még kétségtelenül példaképei, Parker és Gillespie hatása alatt áll. Később finomodott a hangja, harmóniája dúsabb, invenciója zeneibb lett, de igazi közölnivalóját soha olyan vakmerően, őszintén átütőn nem képviselte, mint a legendás 50-es években.
Miles, aki számtalan életrajzi kötetnek volt már alanya, most saját szavaival mesél rendkivüli életéről. Semmit sem titkol el. Ebben a kötetben beszél először öt évig tartó hallgatásáról. Őszintén és nyiltan vall kábitószer-függőségéről és arról, hogyan volt képes leszokni. Megbélyegzi a rasszizmust, amellyel minduntalan szembetalálta magát. Mesél a nőkről, barátságokról, de mindenekelőtt a zenéről és a zenészekről. Quincy Troupe-ot, földijét fogadta bizalmába, aki hiven rögzitette a Miles-monológot. Később sok esetben kiegészitette, korrigálta, ám az alaphangon semmit sem változtatott. A közönség mindig is szélsőségesen reagált Milesra, a muzsikusra és Milesra, az emberre. Trágárságát, szókimondását állandóan birálták, de Miles igy beszélt, és nem hagyta, hogy papiron szalonképessé tegyék stilusát néhány kényesebb izlésű olvasó kedvéért.
Miles életműve megrenditően magányos nekilódulás, frenetikus tűzijáték, hatalmas, elementáris zene. Egy új korszak beköszöntének harsonája. Tüzes futamainak mélyén hit lappang, szólóiban a társkeresés küzdelme, a tuttikban a személyes virtus. Minden hangja eredendően idealista, lélekteli, emberi. Minden taktusban ott a remény, hogy lehet esetleg másképp is. Szebben, tisztességesebben, őszintébben.
Hogy mégsem egészen ekként alakultak a világ dolgai, azt ne rójuk fel neki...