Asztalos István: A fekete macska

Favágók között
Egyik nap az ablaknál néztem; hogyan pelyhedzik az első idei hó. Szeretem nézni a hóhullást. Mintha tollat tépdesnének láthatatlan anyókák a magasból. Nézegettem, amíg meg nem akadt szemem az udvaron gubbasztó fél öl fán, mait nem rég vettem akkoriban.
Ahogy nézegettem a fahasábokat, valahogy eszembe jutott az az idő, mikor a vén Suta bával, meg az öreg Pityikkel méterfát vágtam egy jókora nagy erdőben.
Régen volt bizaz. Tizenhét esztendős lehettem szűken s úrfi az apám után. Legalább is a vén Suta mindég úrfit etetett a fenével, ha valamit elügyetlenkedtem. Én ugyan már rég nem éreztem magam úrfinak, sőt szégyeltem és igyekeztem igazi favágónak látszani. Még durvábban próbáltam szitkozódni, mint ők is, rongyoskodtam akarattal s vizet se sokat prédáltam magamra. Mind csak hiába, úrfit éreztek ők bennem, mint ahogy a kuvasz is megérzi maga között a fajkutyát, ha éhesebb s csatakosabb is, mint ő.