„Nem hiszek sorsban és elrendelésben, műszaki ember lévén, megszoktam, hogy a valószínűségek képelteiben gondolkodjam. Még hogy elrendelés! Nem vitatom: ha nincs a tamaulipasi kényszerleszállás, minden másként alakul: nem kerültem volna közelebbi ismeretségbe ezzel az ifjú Henckével, talán sohasem hallottam, volna többé Hannáról, s mind a mai napig nem tudnék róla, hogy apa vagyok…Lehet, hogy Sebeth ma is élne. Nem vitatom: ami történt, több volt egyszeri véletlennél, valóságos láncolata volt ez a véletlennek. De mi köze ennek az elrendeléshez?… A valószínű (vagyis az, hogy a szabályos dobókocka 6 000 000 000 dobásból megközelítően 1 000 000 000 egyest ad) a valószínűtlentől (hogy ugyanazzal a kockával 6 dobásból hat egyest kapunk) nem minőségileg különbözik, csupán gyakoriságának mértéke szerint…Hiszen abban, amit valószínűnek nevezünk, a lehetőség határeseteként a valószínűtlen is bennefoglaltatik…” Max Frischt, a személyiség magatartásformáinak nagy búvárát, mint szinte valamennyi művében, ebben a tudósításnak nevezett regényében is a szabad választás lehetőségével való élés és visszaélés kérdései foglalkoztatják. „Nem azért írok, hogy ábrázoljam, hanem, hogy megismerjem az igazat”, mondja magáról Frisch.