Közhelyszerűnek tetszhet a megállapítás bár teljesen igaz: Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut a magyar olvasó. A színházelmélet napjaink magyar tudományos közéletének sajnálatosan elhanyagolt területe; jóllehet a század első felében Magyarországonis születtek jelentős művek e területen legyen elég Hevesi Sándorra, Németh Antalra és Hont Ferencre hivatkozni. Moholy-Nagy László 1925-ben írt Színház, cirkusz, varieté című tanulmánya pedig még manapság is minden jelentős színházi kézikönyvben szerepel, ami az avantgárdtörekvésekkel foglalkozik. Kötetünk arra vállalkozik, hogy majd harminc évvel a szemiotikai kutatások és ezen belül e megközelítés színházra való alkalmazása nagy divatja után sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak. Az összegzésen azonban Martin Esslin túllép annyiban, hogy a korábban csupán a színházra vonatkoztatott szemiotikai aspektust kiterjeszti a rokonművészetekre, azaz a filmre és a televíziós játékra, sőt a rádiójátékra is utal.