A lexikon műfaja legalább ezeréves - de leginkább idősebb. Egyházatyák; mint Szent Jeromos vagy Sevillai Izidor már 400 és 600 körül megkísérelték a leghíresebb személyek és a különböző tudományágak összefoglalását. A X. századi bizánci lexikon, a »Szuda« (»a tudomány erődítménye«) már tíznél több, a szerző által forgatott lexikonra hivatkozik. A lexikonokból írt lexikonokban hemzseg a félreértés és a pontatlanság, félrefordítás (pl. ha Dózsa György netán szerepelt egy régi francia lexikonban, akkor szicíliainak nevezik, mivel a latin Siculus egyszerre jelent szicíliait és székelyt, francia szerző számára viszont csak az előbbi értelem mondott valamit). Az Officina Egyetemes Lexikona terjedelmét megtöltve lehetne ilyen esetet sorolni; elég talán annyi, ha megjegyezzük, hogy a »Szudá«-t századunk első felében még egy sosem élt bizánci szerzőnek, Szuidásznak tulajdonították. Az első modern lexikon, melyből azután a »Nagy Francia Enciklopédia« kibontakozott, Perre Bayle 1695 utáni szótára volt, s ez lassan divatot teremtett: megszületett az »Encyclopaedia Britannica« annak amerikai és olasz változata, s a németek nagy sorozatai, a Meyer- és a Brockhaus-féle lexikonok. Ma is többnyire utódaik az uralkodók a kézikönyvek világpiacán. (Az első, több mint ötvenkötetes »Nagy Szovjet Enciklopédiá«-t sem szabad kifelejteni: politika- és tudománytörténetileg egyaránt igen érdekes forrás a szakember számára, csak az átlagolvasó nem tud sokat kezdeni a »burzsoá áltudomány« jellegű ítéleteivel.) Az arab vagy a kínai tudományban is legalább ezeréves a nagy összefoglaló munkák hagyománya, de az európai tudományra ezek kevéssé hatottak.