"A Nap lassan befejezi hajnali mosakodását a Tiszában. Vöröses fénytörölközőjét az új híd alatt ráejti a vízre, időz picit a pillérek tetején erőgyűjtésként, aztán kúszni kezd felfelé az égi lajtorján. Komótosan tetejére lép a part menti bokroknak, fáknak, amint szedi a mennylétra fokait. Közben át-átvillant egy mosolyt a levegő párafüggönyén, megsimítva vele az ébredező világot. Beleborzongok a mosolysugarak melegébe, s hagyom, hogy befonjanak. A nyugalom, a derű ritkakincs, finom szálait tekerik körém.
Már-már beleandalodom a napkeltés parti békességbe. Csak lassan észlelem a mozgást a vízszéli bozótosban. Növényszár hajlik, levél rebben, odahúzza a pillantásomat. A zöld kép egyszerre csak felbontódik, szürke törésvonalat kap. Mozdul benne az idegen árnyék. Megnyúlik, kezeket, lábakat formáz. A test lassan emberi alakot ölt. Cingár, csapott vállú férfiét. Aki azon igyekszik, hogy kidobozolja magát a gazból..."