Atlanti-óceán, 1941: az UA betűjelű német tengeralattjáró egy franciaországi föld alatti dokkból bevetésre indul. Hónapok múlva fog hazatérni. Roncs lesz, a kikötőig még elúszó roncs. A kikötőben érik utol az angolszász bombák, a föld alatti dokkal, a betonbunkerokkal együtt semmisül meg, emberei ott pusztulnak el, egy deszkapallónyira a parttól.
Művészettörténész-esszéíró, képzőművészeti könyvkiadó és neves expresszionista képgyűjtő különös, szokatlan dokumentumirodalmi és szépirodalmi kalandja ez a regény, amely második világháborús haditengerész-szolgálatának egy tengeralattjárós kalandjáról számol be. Regényt írt L.-G. Buchheim, de a képzelt út, a képzelt portyák, támadások és menekülések, a hazatérésés a pusztulás minden részlete igaz. Az az eszelősség is, amellyel a hitleri-dönitzi hadvezetés biztos halálba küldött egy fegyvernem 40 000 katonájából 30 000 katonát. A céltalanság, a kiszolgáltatottság, az acélhengerbe bezártak nyomorúsága, a szüntelen halálfélelem, a félelem emberségbomlasztó hatása is igaz. Ötven ember mint ötven néma csavar a haditechnika egy hidegen-pontosan működő gépébe becsavarozva, és ötven ember, aki hónapokon át csak zabálással, káromkodással, már rögeszmés obszcénduma-pótkiéléssel, álhős durvasággal védekezik hadigépezet-csavar és hullajelölti minősége ellen: mindez igaz. Dokumentum-vádirat és olyasféle vádirat a háborúk embertelenítő hatása ellen, mint Norman Mailer világsikerű könyve volt, a „Meztelenek és holtak” – azzal a különbséggel, hogy annak hősei fölött még volt égbolt, a talpuk alatt még föld, ezek a halálraítéltek viszont egy acélpáncél hengerbe zárva vergődnek egymás hegyén-hátán, egymás teste és félelme bűzében, süllyednek el a tenger fenekére, küzdik föl magukat életösztönük végső erőfeszítésével még egyszer, hogy meghalhassanak.