Látos Sándor: Nádtetők alatt

Tavaszi napok fényei hullottak a földekre. Párázva ébredt a természet újulásra és a levegőben valami illat terjengett; mely kicsalt mindenkit a téli fészekből. A föld szaba volt ez. Megülte a határt, munkára hívta a tanyák férfiait.
Erdős János sovány, fekete, beesett arcú, magas ember négy ökörrel szántott tavaszi alá a pártás-dűlőben.
A barázda végén, a dűlőúton egy ember álldogált, a falubeli jegyző. Kisétált a határba nézni, hogyan indul a munka szerteszét a földeken. Látta, hogy Erdős János is kint van, megvárta, hogy psár szót váltson vele. Jó barátság fűzte őket egymáshoz. Erdősről azt tartotta mindenki, hogy ő a falu esze. Maga is tudta ezt önmagáról, anélkül, hogy vele büszkélkedett volna.
A jegyző állt, az eke pedig a négy ökörrel méltóságos lassúsággal közeledett felé. Hogy összeértek, kölcsönösen köszöntötték egymást és Erdős kihúzott zsebéből egy nagy terjedelmű piros zsebkendőt, elkezdte a homlokát törölgetni. Levette még a kalapját is. Talán izzadt az eke utáni járásban, talán a por lepte be és azt törölgette róla.