Az özönvíz katasztrófájának emlékét az ősi népektől fennmaradt számos irodalmi alkotás őrzi; s ezek közül a legrégebbiek közé számít a mezopotámiai vidéken keletkezett Gilgames-eposz. Oda , az emberiség őskorába vezet vissza Kodolányi János nagyszabású meseregénye. Abba a világba, amelyben a sárkányok még valóság voltak, s a pikkelyes, úszóhártyás emberek még baljós jelet láttak abban, hogy csupasz testű csecsemők születnek. Az ősi országok, Erech, Szurippak csillagászai - sőt a távoli indiánország, Aztlán tudósai is - kiszámítják, majd fölfedezik azt a titokzatos égitestet, amely elpusztítással fenyegeti az emberiséget, az egész földet. Utnapistim, az időtlen bölcs számtalanszor figyelmezteti Lugal királyt, népeinek erejét, munkáját ne a haszontalan Világtorony építésére fecsérelje, inkább utat-módot kellene találni a katasztrófa elhárítására. Lugal azonban nem veszi komolyan az intő szót, elbocsátja szolgálatából Utnapistimet, s maga folytatja az esztelen építkezést. Utnapistim is épít: Enki isten tanácsára hajót ácsol, ebbe menti családját, nevelt fiát, az istenek gyermekét, Gilgamest is. Ők azok - néhány más megmenekülttel egyetemben -, akik majd az új ég, új föld gyermekeiként új világot fognak magukénak vallani. Kodolányi János ebben a meseregényben mitológiai hősöket teremtett, de olyanokat, akik korszerűek: mindaz, amit tesznek, gondolnak vagy mondanak, kikényszeríti a modern olvasó figyelmét. Szenvedélyeik, szerelmeik, önzéseik, szeretetük, kicsinyességük vagy önfeláldozásuk nem ismeretlen a mai ember előtt sem - éppen a láttatás képessége az, ami Kodolányi János annyi olvasójának szerez művészi élményt, nemes izgalmat.