"Egyike legkínosabb álmaimnak. Úgy volt; hogy valami régi utcában laktam, egy négyemeletes kaszárnyában, a földszinten, persze, albérletben. Egyszerre minden átmenet nélkül - mint ahogy álmokban történni szokott - nagy lárma az udvaron, fojtó füst, csörögnek az ablakok, a lépcsőkön szaladó léptek. - Tűz van, tűz van ! Kihajoltam az ablakon, - a ház teteje égett nagy, vörös lángokban, de a lángok szabályos távolságban lobogtak, végig a csatorna mentén, az egész úgy festett, mintha valami rendszerető gyújtogató, aki tiszta munkát akart végezni, mérőrúddal a kezében járta volna végig a tetőt, hogy mindenhová jusson. Ezzel szemben az emeletek ablakában rémülten, megzavart ürgék módjára futkostak az emberek, fejetlen csapatokban ereszkedtek le. A homlokzat kiugróján magasra emelt karokkal szónokolt egy ember, - nemes páthosz, érzékforraló lendület harsogott a hangjában, a meggyőződés meggyőző tüze lángolt felhevült vonásain - lent az utcán embertömeg futott össze és részegen, mámorosan helyeselt, ordított a szónok felé, - az én szívemet is ismeretlen részegség szállta meg és belebömböltem az égbe "úgy van! úgy van!" és csak ezután kezdtem ügyelni a szónokra, hogy tulajdonképpen miről is beszél és ekkor kicsit csudálkozva vettem észre, hogy vadul hadarva és széles gesztusokkal folyton ezt mondogatja, egyre szédítőbb tempóban. "Hallod-e te kőrösi lány De kőrösi lány, de kőrösi lány..."