Költőnek születni kell; és az igazi költő nem vész el más tevékenységekkel terhes évtizedek során. Julesz János negyven év orvosi gyógyító munkája során érlelte magában költői tehetségét. Röpke lopott pillanatokban vetette papírra rímes gondolatait, álmodta színes képekbe mondanivalóját az életről, miközben emberéletek felett rendelkezett - és milyen sokan köszönhetik neki életüket, egészségüket! Gyógyított, gondolkozott, érlelt, várt. Mint egy fa, mely magjából szárba szökken, dús gyökérzetet és lombkoronát növel, majd gyümölcsöt érlel. Julesz János életének gyökerei az orvostudományban és az irodalomban mélyedtek el, lombozata gyógyító erővel árnyékolta be a hozzáfordulókat, és életének e második fénykorában a fonendoszkópot félre téve már csak alkot, és a lelket ápolja, gyógyítja soraival. Mert a költészet fény, éltető világosság, melengető tűz az élet rengetegében. Sajnos a rohanó világban a szükségesnél jóval kevesebb a megálló, Julesz János verseskötete azonban egy igazi pihenőhely. Verseit olvasva az értő emberi szív megpihenhet, és elábrándozhat arról, hogyan tudja a költő olyan szépen megfogalmazni, amit ő is érez, csak kimondani így nem tud.