Régen tudjuk; hogy az irodalomnak, kivált annak, "mely a lelket adja", a szépirodalomnak, igazi alapja a nép lelkében, eszméiben, szépérzésében van. Elismert dolog, melyet bizonyítgatni nem szükséges, sem a görögök példájából, kiknek legmagasztosabb poesisa is mindig kapcsolatban maradt a nép lelkével és ennek alapján fejlett ki, sem a németekéből, sem a magunkéból, melynek régibb és valóban becses művei sokkal kapósabbak volnának, ha népiesebbek volnának s ha Arany és Petőfi előbb jelenhettek volna meg közöttünk... S állíthatjuk, hogy csak az volt valaha és csak az lehet valóban nagy, de csak igazi költő is, ki a nép alapján áll, annak kifogyhatatlan költői eréből merít, annak képzelme képtárából veszen színeket a festéshez, alakokat az ábrázoláshoz.
És érdekes keresni, mennyiben mondható egy nemzet irodalma az összes nemzet vagy nép tulajdonának, mennyiben csak egy kis körének; mennyit vett el a nép elméje termékeiből: gondolataiból, ötleteiből, élczeiből; viszont mi hatott le a magas körökből, az ott tenyésztett idegen virágokból a néphez, hol ért össze s az összeérés mit hozott létre a nép és felsőbbek élete határán. Mi nyoma van a nép tulajdon elméjének a felsőbb rendeltetésű irodalomban s emennek a nép elméjében. Mire tudott menni Antaeus a föld felett való híg levegőben s hogy nevekedett ereje a földdel ("a föld nép") érintkezvén.
Én itt csak a nép húmorát, a nép elméssége, tréfája nyomait akarom a régibb magyar irodalomban felkeresni; óhajtva, hogy mások tőbben és nyomosabban vizsgálják irodalmunknak ezt az érdekes oldalát, mint én tehettem, kinek mindent összegyűjteni s felkeresni távolról sem volt lehetséges.