A válaszra egy esős éjjelen találtam rá; amikor az égbolt alacsony volt, olyan alacsony, amilyen csak novemberben lehet. Egy vak ember szájából hangzott el, aki valaha gyilkos volt, de szent lett belőle valahol az úton, amelyen járni adatott neki. A szavakat, amiket kimondott, nem hozzám intézte, hanem egy Anka nevű lányhoz, de amikor elhangoztak, hirtelen rájöttem, hogy nekem szólnak. Ez volt az a válasz, ami után már évek óta kutattam.
Hideg szél birkózott az éjszakával, s a nagy, sötét tölgyek jajgattak mögöttünk, mint megkínzott rabszolgák egy óriási fekete gályán. A Vértes-erdőség keskeny gerincén ültünk, Budapestről nyugatra. Hárman voltunk, holtfáradtak, fogunk vacogott a hidegben. Éhesek voltunk, kétségbeesettek, reménytelenek; égő szemekkel meredtünk nyugat felé, ahol nem volt egyéb, mint üres sötétség, hideg és keserűség. Nem voltak fények, még egy csillag sem, semmi. Mögöttünk a messzeségben az orosz tankok Budapestet lőtték. És mi csak ültünk ott hárman a hideg esőben, s remény nélkül meredtünk nyugat felé valami reménysugarat keresve a fekete, ellenséges éjszakában. De hármunk közül csak ketten: az Anka nevű lány meg én. A harmadik ember szeme nem látott.