III. kötet - A pármai kolostor
"A pármai kolostor mindenekelőtt a XIX. század nagy regénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-szövetség korában"-írta róla nemrégiben Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla:"Stendhal olyan regény írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!... Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal társadalmat leplező, kritikai realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.
IV. kötet - Armance/Lamiel
Standhal nem kezdő író, amikor az Armance napvilágot lát - előbb már tucatszámra közölt művészéletrajzokat, esztétikai műveket és útleírásokat -, mégis ez az első próbálkozása azzal a műfajjal, amelyben igazán nagyot alkot: a regénnyel. S ez a mű válik egyszersmind legtitokzatosabb írásává is. Nemzedékek találgatták, mi lehet az a fájdalmas titok, amely visszariasztja a szép, gazdag és jellemes Octave-ot a szerelmi boldogságtól. Standhal az egyik levelében nem hagy kétséget Octave impotenciája felől, de az értő olvasó ebből a tragikus történetből, a restaurációs Párizs szalonjeleneteiből egy elaggott nemesi osztály tehetetlenségét és életidegenségét is kiolvassa.
A magyarul először megjelenő Lamiel-ben írója már a "polgárkirályság", a francia polgári fejlődés széles körképének megfestésére akart vállalkozni. A mű, noha befejezetlen maradt, képet ad arról az eszes, cinikus, törtető, bár nem tisztességtelen lányalakról, akiben Standhal - följegyzései szerint - a Vörös és fekete Julienjének női megfelelőjét kívánta megalkotni.
V. kötet - Elbeszélések
"Angliában és kivált Franciaországban gyakran beszélnek az olasz szenvedélyről, arról a féktelen szenvedélyről, amellyel Olaszországban találkozunk a XVI. és XVII. században. Manapság ez a szép szenvedély halott, végérvényesen halott azokban a társadalmi körökben, amelyeket megfertőzött a francia erkölcs és a párizsi vagy londoni divatos életmód utánzása" -így ír Stendhal a reneszánsz Itáliáról, melynek erőszakos, vérgőzes szerelmi történeteiben, családi viszályaiban azt a kegyetlen, szenvedélyes energiát csodálja, amely nélkül szerinte élni sem érdemes. Régi olasz periratokból ollózza össze élete utolsó 10-15 évében az Olasz krónikák elbeszéléseit. A történetekhez társadalmi, lélektani és erkölcsi fejtegetéseket fűz, melyek Stendhal világnézetét, alkotó módszerét és egész életművét is közelebbről megvilágítják. Akárcsak a nagyjából velük egy időben készült Regények és novellák, melyek a nagy Stendhal-művek tanulmányai, ujjgyakorlatait vagy éppen tervezett művek figyelemre méltó töredékeit öleli fel.