E könyv szerzője; akinek barátságát közös természet-szeretetünknek köszönhetem, egy évvel ezelőtt nagy kitűntetésben részesített engem. megengedte, hogy nagy művét kéziratban elolvashassam, sőt arra is megkért, hogy róla őszinte véleményt mondjak. Bizalma annál jobban esett, mert nem vagyok szakember; csak laikus rajongója a scientia amabilisnek, amelynek művelését egykor életpályámnak akartam választani. A sors más útakra sodort, a tudós mikroskópja helyett a költő íróasztalához ültetett, aki lelkével megsejti ugyan a virág és az ember testvér-voltát, de a tudós módszereivel nem tudja ezt bizonyítani. Mindazáltal érzelemben soha se szakadtam el fiatalkorom botanikai studiumaitól, fű, fa, virág nemcsak örök utitársul, de jól ismert barátul is kísért életem minden változásában, s úgy éreztem, ez a hűség feljogosít arra, hogy a kézirat visszajuttatásakor őszinte elragadtatásomnak kifejezést adjak.
Sokáig haboztam azonban, mikor a szerző arra kért, hogy véleményemmel előszó gyanánt vezessem be könyvét. Ildomtalannak tartottam, hogy szépíró vezesse be ezt a tudós könyvet, mikor magam is egész sorát ismerem kitűnő szakembereknek, akik bizonyára örömmel vállalták volna ezt az őket illető feladatot. Ellenvetéseimre a szerző azzal válaszolt, hogy ő könyvét, noha az a szigorúan tudományos alapról sehol le nem tér, nem pályatársai szűk körének, hanem a nagyközönségnek írta. Nem a mestereket akarja tanítani, hanem azokat akarta figyelmessé tenni a növényélet csodáira, akik több fogékonysággal, mint pozitív tudással járnak köztük és - haladnak el mellettük. Szóval a szerző elsősorban a magamforma laikusokat akarja kézenfogva kalauzolni a növényélet titkai közt, amelyekben az fog igazán csodákat látni, aki nyitott szemmel néz feléjük...