Évtizedes készülődés után kezdtem el 1987-ben regényciklusom – de most már szívesebben nevezem nagyregénynek – megírását. Krónikáját annak a szenvedéstörténetnek, mely a harmincas évektől az ezredfordulóig lezajlott. Hősöm, Topporczy Ádám és családja hányatott sorsának elbeszélésével meg akartam örökíteni azt az elsüllyedt Magyarországot, mely a tenger mélyéről Atlantiszként ma is küldi üzeneteit. E halványuló rádiójelek részben egy végképp idejétmúlt, valóban elsüllyedésre érett világ rekvizitumairól adnak hírt. De akad köztük fontos híradás olyan értékekről, tradíciókról, erkölcsiségről is, mely egy láthatatlan, maradandó, magasabb haza történelmi öröksége. Helyzetem és életkorom szinte predesztinált e regény megírására. Mert gyerekkoromból még vannak eleven emlékeim e korszerűtlen, feudális úri világ hamis, de mégis megragadó szépségéről. És felnőtt fejjel, tragikus díszletek között, átéltem az elsüllyedését is. Amikor írni kezdtem, nem gondoltam, hogy nem várt ráadásként e tizenkét éven át rótt regényem sajátossága (és a történelem ajándéka) lesz, hogy életrajzomba és művembe beleszövi az idő a második Atlantiszt, a szovjet birodalom elsüllyedését is. Dokumentumokkal és önéletrajzi elemekkel tarkítva a tiszta fikciót, a regény szuverén világát, egybeszőve a gyötrelmeset és a gyönyörűt, költői jelentést akartam írni e képtelen korról. Sosem feledkezve meg a mindenkori irodalmi divatokról független elbeszélés, az igazi mesélés, az érdekfeszítő történetlebonyolítás ősi öröméről.