Elbeszélések az októberi forradalomról és a polgárháborúról
„Emlékeztek a polgárháború kezdetére, első heteire?… Azok voltak ám a parázs idők!”
Alekszej Tolsztoj szavait akár mottónak írhatnánk kötetünk elejére: mind a tizennyolc elbeszélést Október és az utána következő viharos, felejthetetlen esztendők ihlették. De nem múltba visszatekintő emlékezések ezek az új korszak születéséről, a harcok tüzében edződő új ember első tétova lépéseiről, örömeiről-hányattatásairól. Azok szólnak hozzánk, akik fegyverrel vagy tollal a kezükben ott álltak a forradalom bölcsőjénél, s mindennapjaik egybefonódtak a történelemformáló eseményekkel, amint ezt önéletrajzuk is tanúsítja:
„… A föld alatti lőszerraktár fehérre meszelt lejárata… Valahol dühösen morognak az ágyúk… Puskámat a raktár ajtajához támasztottam, leültem egy gerendára, elővettem a füzetemet, s írtam az Omszk védelme című darabom utolsó felvonását” (Vszevolod Ivanov).
„… Voltam katona a román fronton, aztán szolgáltam a Csekában, a Közoktatási Népbiztosságnál, élelmiszer-begyűjtő osztagnál 1918-ban, a Jegyenics ellen harcoló Északi Hadseregben, az Első Lovashadseregben, az Odesszai Kormányzósági Pártbizottságnál…” (Iszaak Babel).
„Az októberi forradalom Odesszában ért: a katonai kórházban… Legfrissebb sebesülésemet gyógykezeljék… 1919-ben behívtak a Vörös Hadseregbe, s egy ideig ütegparancsnokként működtem a Lozovaja-Poltava vonalon folyó harcokban…” (Valentyin Katajev).
„A polgárháború idején a Don mentén éltem, 1920-ban léptem szolgálatba, utána ide-oda vetődtem a Don-vidéken. Sokáig az élelmiszer-begyűjtésnél dolgoztam. 1929-ig mindenféle bandák garázdálkodtak a Donnál, azokat kergettem, s néha ők kergettek meg minket. Minden ment a maga rendjén.” (Mihail Solohov).
A „parázs idők” fegyverrel-tollal csatázó íróinak közvetlen élményekből fakadó novellái ma is a híradás friss, forró izgalmát árasztják.