Garai Gábor negyedik verseskötete jut el most az olvasóhoz. A versek művészi jelentőségét az a nagyfokú közösségi élmény adja meg, mely már előző kötetét is áthatotta: a költő ráébredt arra, hogy micsoda erőt, energiát, erkölcsi pátoszt jelent az emberiség részének tekinteni önmagát, hisz az emberiséget e korban nagyszerű tettek dicsérik.
Alapállása az egész kötetben kifejezetten ünnepies, fennkölt, emelkedett. Versei leginkább költői magánbeszédek az ódaiság magas hőfokán. Erénye a képi látás érzékletessége, konkrétsága, a sorokat alkotó szavak, kifejezések expresszivitása. Érzelmileg, hangulatilag mennél összefogottabb, koncentráltabb versépítésre törekszik, minél erőteljesebb belső jelentésre, költői szimbolikára.