Az ötvenes évek kezdetén, amikor még zöldfülű fiatalember voltam, s zöld volt a határőr parolim, és ezeknek a novelláknak első változatát vagy vázlatát kezdő íróként leírtam, fiatalosan tapasztalatlan volt szinte az egész ország, optimistán és gyanútlan vak hittel fogadtuk az új rendet, amely bonyolult külső és belső ifjúságára mint aranykorra szeretne visszaemlékezni az ember. Novelláim ősváltozatait huszonöt év alatt sokszor átírtam és újraírtam, ez a kötet válogatás a lapokban megjelent írásokból. Úgy gondolom, különbség van novellaciklus és elbeszélés között. Kezdettől fogva novellaciklust akartam írni, vagyis igazi novellákat fűzni fel egy gondolati-szerkezeti szálra. Ezért vannak visszatérő alakok és helyzetek, szinte minden összefügg a ciklus egészével, egyes hőseim pedig más könyveimben élnek tovább, szeretném hinni, hogy minden, amit írok, egyetlen nagy ciklusban rendeződik el. Hogy miért nem lett regény ebből az élményanyagból? Talán mert túl fájók, sebzők, villanó fényűek a személyes emlékek, érzékeny fiatalként létemben fenyegetettnek éreztem magam, és akkor még összefüggéseket sem láttam az események között – mindezt visszaadni novellákban próbáltam. Amikor ez a kötet elkészült, egy irodalmi eszpresszóban tartottam szerzői estet. A színészek felolvasása alatt feltűnt nekem egy közönyösen sörözgető férfi. A végén odajött, felhúzta a nadrágszárát, műlába volt. Azóta őrnagy lennék – mondta kis fintorral. Vagyis ami a Vaskor-t illeti azóta is novellák történnek velem.
- Gáll István