Részlet a könyvből:
Vérrel festett hó.
Egy képet nézek az amerikai filmmagazin elkésett számának első oldalán; egy képet, amelynek kék, sárga és piros árnyalatai fekete gyászkeretté sűrűsödnek a mélynyomás finom lemezén. Egy arcot, amely Fort Buffontól Soerabayáig százezrek szívét dobogtatta meg a filmvászon érdekes felületén s amelynek különös, távoli mosolyában az arc minden szépsége ellenére is mindig több volt a szomorúság, mint a lélek. Annak a titokzatos asszonynak, aki a folyóirat közlése szerint meghalt egyik los-angelesi magánszanatóriumban, ez a titokzatos és mély szomorúság biztosította az utat a világsikerhez. A hollywoodi irodalmi gyárüzemekben ehhez a mosolyhoz szabták a filmek meséjét, ehhez idomították a muzsikát; s az asszony, aki Szibéria dermedt hómezőiről hozta magával ezt a mosolyt, úgy lebegett az együgyű és buta történetek fölött, mint a felhő, amely szertefoszlik, elszáll, megsemmisül.