1948/49 fordulóján Fekete István élete is gyökeresen megváltozott. Erdőgazdasági; illetve oktatófilmes állását elvesztette, apácalánya elhagyta az országot, az addigi irodalmi kapcsolatai pedig csaknem teljesen felszámolódtak. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, amelyek a fordulat idején kezdtek érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan “katolikus író”-ként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna. Az Új Ember és a Vigilia közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték. A korábbi Kísértést folytató Tűz mellett című válogatást ezekből állítottuk össze, kiegészítve néhány, kötetbe még sohasem került, illetve kéziratban maradt szöveggel. A keletkezésük időrendjét ezúttal is szem előtt tartottuk, miként azt is, hogy ezek az elbeszélések így együtt még ugyancsak sohasem kerültek gyűjteménybe.