Fekete István kiskamaszkorától egészen a haláláig verselt; mégsem tartotta magát költőnek. Időről időre azonban rímes-kötött formákban is hangot adott mindannak, ami íróként leginkább foglalkoztatta.
Verseinek a hangulatfestés, a tájleírás és a vizualitás a legfőbb jellemzőik. Rendszerint a természet valamely jelensége vagy látványa inspirálta őket, kifejezőjeként a nyugalmas élet, a csendes elmúlás és a békesség utáni vágyakozásnak.
A részletek rendkívül fontosak, amit ábrázol, többnyire valóságos, és nem költői képek. Így az olvasó szinte észrevétlenül azonosulni képes a szerző hol elégikus, hol pedig rezignált hangulatával.
Költeményeinek java vallomás. Egy érzékeny és sebezhető személyiség megannyi leplezetlen kitárulkozása, figyelemre méltó illusztrációjaként egy jelentős életműnek. Költészetében szintén mesterét, a rajongva tisztelt Gárdonyi Gézát követte, és ahogyan a prózában, a költészetben ugyancsak szorosan a nyomában járt, sőt, túl is lépett rajta, abba az irányba, amerre Áprily Lajos elindult.
Fekete István verseinek eddigi legteljesebb gyűjteményét tartja kezében az olvasó.