Az öreg pajta kívülről még a búcsúzó nap vörös lángolásában sem volt szép.
De belül!
Belül bizony álmodóan szép és csendes volt minden. Ezt persze nem lehetett látni; mert belül homály volt állandóan; de tudta ezt mindenki.
Tudták a verebek, akiknek fészke úgy buggyant ki a szalufa mellől, mint a koldustarisznya; tudták a darazsak, akiknek nagy fészke a falhoz volt ragasztva, mint sziklához a rablólovagok vára; tudták az öngyilkos legyek és szúnyogok, hogy itt száz pókháló van kifeszítve, de azért úgy jajgattak, ha megjelent a szőrös hóhér, mintha nem tudták volna; tudták az egerek, tehát tudta a macska is, és tudta a kutya is, aki nyári délutánokon néha itt aludta ki a szolgálat fáradalmait; tudták az átmeneti vendégek: egy-egy menyét, görény, patkány, de ezek hamarosan távoztak, mert az öreg pajtában sok minden volt ugyan, de ennivaló alig akadt
De elsősorban tudta ezt az öreg kocsi, amely rúd nélkül és három keréken is első volt a csend és öregség ezen békés társadalmában; és végül — úgy látszik — tudta Kata is, a vén tyúk, aki egyik kora tavaszi délutánon betotyogott a pajta I homályába, vaksin körülnézett, megállt a kocsi mellett és * vakaródzott, mintha odakint nem vakaródzhatott volna. Aztán kinyújtotta nyakát, méregette a távolságot, és nehézkesen felhuppant a kocsi saroglyájára..