A természethez gyermekkorától vonzódó Fekete Istvánt különösen érdekelte a madárvilág. Már szülőfalujában; Göllén megismerte és tanulmányozta a madarakat, télen etette őket, de kalitkában is tartott belőlük. Mindez folytatódott, és szinte életformává vált Kaposváron. Később, a gazdatiszti munkája idején már dokumentálta is a megfigyeléseit, és rendszeresen olvasta a magyar nyelvű ornitológiai szakirodalmat. A harmincas évektől elkötelezetten népszerűsítette a hazai madármegfigyelést országosan szervező Magyar Madártani Intézetet és kiadványait a Nimródban, ahol időről időre táplálkozási és vonulási adatokat is közölt. Néhány neves fővárosi madarásszal pedig rendszeresen tartotta a kapcsolatot.
Ekkoriban különösen a ragadozók érdekelték, mivel azokat, amelyek a rágcsálókat irtották, hasznosnak tekintette, míg a többit közömbösnek vagy kifejezetten károsnak tartotta. Az előbbieket védte, és mindent megtett, hogy a vadőrei se lőjék le őket, míg a károsakat, ha tehette, maga is puskavégre kapta. Saját etológiai tapasztalatai, valamint a felelőtlen puskahasználat, a korlátlan madárbefogás és a mezőgazdasági növényvédelem mérhető károkozásainak hatására azonban már a harmincas években az általános madárvédelem egyik leghangosabb szószólójává vált.
Baglyok, ölyvek, gólyák és varjak a legtöbbet emlegetett szereplői Fekete István első madaras írásainak. Az uhuval szívesen vadászott, az ölyvekkel kapcsolatos félreértések különösen bosszantották, a gólyákat és varjakat pedig nemcsak közismert madaraknak, de a magyarság emblematikus állatainak is tekintette. A valamennyiük hathatós védelme mellett érvelő szenvedélyes hangú, ugyanakkor következetesen tárgyilagos publicisztikák meggyőzően szemléltetik azt a tudományos felkészültséget és hiteles szemléletmódot, amelyek Fekete István vaskos állatregényeinek sorozatát világirodalmi rangúvá teszik