Előszóféle.
Amiről a költők álmodnak; a hit regél s a bölcs semmit sem hisz, az a másvilág nem egyéb, mint a temető. A csend, a nyugalom és a béke hazája ez, ahol az élet mérlegét lezárja a halál s az aktív vagyont koporsóba zárva, a passzívákat, az élet szenvedéseit, az utolsó menettel megsemmisíti s csak emléke marad fenn a kereszten vagy fejfán e pár szóban: Élt ennyi és ennyi évet.
Borzasztó a halál, pedig az angyal se lehet szelídebb nála. Orvos ő, ki könyörtelenül vág az élő húsba, hogy megszűnjék örökre minden kínja.
Mégis, hogy rettegnek tőle! Pedig tudják, hogy ő az irgalmatlanság kőszikláján ül, amelyről a legfájóbb s a legkeserűbb könyek is érzéketlenül hullanak vissza.
De amilyen keserves zokogás tölti be a halottas szobát, épp oly végtelen a csönd a temetőben, hol elpihen az élet harcza, az érdekek késhegyig menő küzdelme, szétfoszlik az irigység kigyónyelve, kiapad a fájdalom és szenvedés forrása: a szív; összezsugorodik a szem, a melylyel az élet örvényeit és gyilkos gázokkal teli mélységeit láttuk...