Cassirer immár klasszikusnak számító Kant-monográfiája meglehetősen eltér a hagyományos és újabb Kant-értelmezésektől. Az eredetileg 1916-ra elkészült és Kant műveinek német kiadásához írt kommentár és kiegészítő kötet a szerző tanárának és barátjának, Hermann Cohennek módszertani elvét követve, a „transzcendentális módszer” igényével született. Cassirer egységesnek tekinti a kanti életművet, és ezzel globális képet vázol fel a schilleri vagy humboldti egyetemesség igényével. Óriási előnye ennek az írásnak, hogy nem veszik el részletkérdések taglalásában, nem törekszik Kant „ellentmondásainak” feltárására, és nem veszik bele a Kant-filológia részletkérdéseibe, hisz, amint a szerző maga is írja előszavában: „Az alábbi vizsgálódás során mindvégig azon leszek, hogy a sajátos kérdések sokaságán és áttekinthetetlen egymásba gubancoltságán áttörve eljussak a kanti rendszernek formát adó alapgondolatok tisztaságához és zártságához, fenséges egyszerűségéhez és egyetemességéhez.”