Dzsajadéva Elő-Indiában, Bengália utolsó királyának, a művészetpártoló Laksmanaszénának az udvarában élt a XII-XIII. században. Visnu isten legendás hírű papja volt, és a szanszkrit irodalom egyik legnagyobb költője. Egyetlen fennmaradt műve: a Gíta Govinda, a Pásztorének verses jelent, melynek cselekménye szinte alig van, lényegében mámoros szerelmi himnuszok füzére, a szeretkezés, a testi egymásra találás izzó dicsérete. A két főszereplő: Krisna-Visnu isten (más néven Hari) és kedvese, Rádhá az Énekek Éneke hőfokán zengik egymás szépségét, mindent elsöprő vonzását, vagy a Káma Szutra érzéki leírásait idézően emlékeznek a szerelem elmúlt és jövendő gyönyöreire. Forró vallomásaik hangja egyszerre eksztatikus, szárnyalóan "égi" és nagyon is "földi", érzékletes és erotikus.
A szerelem a keleti vallásokban különleges szerepet tölt be, s ez a mű vibráló költői kettősségének is a magyarázata. A Gíta Govinda magyarázói szerint misztikus értelmezése is van Rádhá és Krisna-Visnu kapcsolatának, egyesülésük az embert és istent összefűző szeretet jelképe.
A Pásztoréneket páratlan nyelvi és verselési gazdagsága, képi merészsége és szépsége avatja a világirodalom remekművévé. Weöres Sándor egyenértékű fordításában ez az első - valóban gyönyörű - magyar nyelvű megszólalása.