Egy tizenhatodik századi előkelő úr és nagyreményű udvaronc lebukott a lováról; és eltörte a csípőcsontját. Betegsége több mint négy évre ágyhoz szegezte, és Pierre de Bourdeille, Brantome ura unalmában megírta a század botránykrónikáját. Ez a terjedelmes krónika, amelyből mi részleteket közlünk, 1665-ben, vagyis jóval szerzője halála után jelent meg először. Brantome úr egy huszadik századi hivatásos író becsvágyát is megszégyenítő aggályosságal próbál gondoskodni műve utóéletéről. A sérült világfi fesztelenül és meglehetősen ironikusan cseveg az előkelő világ szerelmi életéről, s kivált nagy kedvvel a királnyők, hercegnők és más, udvarképes és nemes hölgyek kalandjairól. Mondhatni, személyes élményeiből merít a szerző: nagyanyja, a híres udvarhölgy történeteiből, meg persze a saját viselt dolgaiból, világfihoz illően harsány diszkrécióval kezelve a borsos történeteket. Szellemesen rajzolja meg a szerelmes hölgyeket és a megcsalt férjeket, a kordivatot, a férjes asszonyok, özvegyek, hajadonok természetrajzát. De főleg nőkről, legszívesebben nőkről beszél, és mulatságosan és anakronisztikusan nőpárti. A gáláns történetekben benne van a kor erkölcsi, és azon túl bizonyára Brantome egyéni felfogása is, amely szerint az igazi, az önmagáért való szerelem erény, a bűn csak az, ami eltorzíthatja a nemek kapcsolatát.